18. Kerületi Hírek

Keresés


A tartalomhoz

Elvesztettem a barátom

Elvesztettem a barátomat
Hosszú éveken keresztül családi házas környezetben, csaknem közvetlen szomszédságban laktunk barátommal. Minden nap találkoztunk, hiszen rendszeresen arra felé sétáltam. Ő többnyire a kertben tartózkodott, vagy ha nem láttam a kerítésük környékén, kiabáltam neki. Ilyenkor jött is mindjárt.
Azután téma volt bőven... de csak 1-2 percre tartottuk fel egymást. Viszont minden áldott nap.
Mondhatom, nagyon összeszoktunk. Mi tagadás benne, én nagyon megkedveltem. Azt hiszem ő is engem.
A beszélgetés - csak úgy a drótkerítésen keresztül - életünk része lett. Eleinte azt hittem, hogy ezzel csak én vagyok így. Már azt fontolgattam magamban, hogy nem szólogatok hozzá naponként, hátha terhes neki.
Meg hát mit szólnak az emberek? És hát ki az, aki szeret alkalmatlankodni?
Egy esetben azonban szomszédom meggyőzőtt arról, hogy ő is igényli a jelenlétem. Az történt ugyanis, hogy mélyen gondolataimba merülve nagy léptekkel rohantam valahová és nem vettem észre, hogy ő ott van a kerítés mellett. Hozzátartozik a dologhoz, hogy barátom jóval alacsonyabb termetű volt, mint én, bár mindig rendkívül elegánsan öltözött. Fekete öltönyt viselt hófehér inggel és hófehér mellénnyel. Írigyeltem is ezért az exkluzív megjelenéséért, amely ex natura sua, saját természetéből fakadóan adódott.
Elég az hozzá, hogy akkor csak rohantam és rohantam... sem nem köszöntem, nem is szóltam. Barátom rögtön megértette, hogy megfeledkeztem róla. Képes vagyok köszönés nélkül, szótlanul elmenni mellette? Sértődötten kiáltott. Hangosan. Többször is.
Hangjára összerezzenve bűntudat ébredt bennem. Megálltam és hozzá hajolva bocsánatot kértem tőle.
Majd hamarosan ajándékot is vittem neki. Szerettem volna kimutatni, mennyire bánt figyelmetlenségem.
Azután pedig többször is megleptem ajándékkal. Ha olyasmit vásároltam, amelyről gondolhattam, hogy neki is ízleni fog, vittem neki belőle. Néha-néha grillcsirkével kényeztetve magam, a csontokat átvittem neki...
- Bobi, Bobi!
Kiáltottam ilyenkor.
- Gyere, hoztam neked valamit.
Ő pedig kitörő lelkesedéssel rohant... és a kerítésen keresztül bedobott csontokat jól látható élvezettel, boldogan, farkcsóválva ropogtatta és közben felejthetetlen tekintettel fel-fel nézett rám.
Mindez ma már csak emlék.
Bobi már nem lakik itt. Elvitték. Állítólag most egy emeletes, lakótelepi házban él.
Lábnyomait sokszor nézegetem, még látni lehet a kerítés belső oldalán...
Halkan egyre csak azt ismételgetem:
- Bobi, remélem, jól vagy! Hiányzol.
vivere ............................................................. Vissza a fő oldalra