In memoriam Apu
1928-2014
Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak
a halottaim.
„Apám” volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. -
Nem fér a pohárba
már a kankalin. (K.S.)
2014 szeptember 4. Szent Rozália védőszent ünnepe. A 12. században élt, előkelő olasz grófi családból származott. Egy barlangba húzódva elvonult a világtól, hogy csak a Jóistennel legyen. Itt is halt meg a barlang földjén fekve, bal karját vánkosul a feje alá téve, jobbjában a feszületet tartotta. Imádsággal kérik az emberek őt a mai napig, Szűz Máriával és a többi szenttel segítségül betegségben, szenvedésben a gyógyuláshoz.
Apu szíve Szent Rozália napján dobbant utolsót, de megadatott neki, hogy hosszú szenvedések nélkül, kegyeletteljes halálban legyen része egy hosszú, tartalmas élet után szerettei körében.
1928. március 4-én született egy Győröd nevű kis faluban Temesvár mellett. Magyarországot addigra szétszabdalták és ez meghatározó tény maradt a Mike család számára egész életükben. Egyedüli gyerekként látta meg a napvilágot és a keresztségben a József nevet kapta. Nem született testvére, olyan nagy szegénységben éltek akkoriban, hogy egy gyerekszáj etetésére sem futotta kenyérből és a hamarosan özvegy édesanyának nagy nehézségekbe került, hogy jóeszű fiát taníttassa. Ebben a temesvári piarista atyák segítettek neki.
Temesvár és környéke élete végéig megmaradt szívében olyannak, amilyennek gyerekkorában látta és megismerte. Apu szeretett elüldögélni a subájában ahogy besütött a szobájába a nap és mesélni arról, milyen volt neki kiskamaszként a Bega partján horgászni a barátaival, a göröngyös parton egy ósdi nehéz kerékpárral járni, elszívni az első és egyben utolsó doboz cigarettát a fiúkkal, amiből aztán egész életére megtanulta a leckét: olyan rosszul lett tőle, hogy soha többet nem gyújtott rá életében. És akik ismerték, tudják, milyen vehemens erővel vívta meg néha magányos harcait a tiszta levegőért a munkahelyein is, amiért sok feddést is kapott.
Később Nagyenyedre került a Bethlen Kollégiumba és tanítóképzős lett. Mindig azt mesélte, a legszebbek voltak az ott töltött évei. Építkezni tudott a hazaszeretetből, a vallásos nevelésből és a tudományokból, melyeket ott igen magas színvonalon oktattak.
Amikor tudatosult bennem, hogy végleg elment, a sok emlékkép között felötlött, hogy soha senki nem fog már olyan szeretettel beszélni nekünk a fizika szépségéről és a matematika logikus és szépen elrendezett törvényszerűségeiről mint ő. Öveges professzort tekintette nagy példaképének és gyerekkoromból emlékszem, hogy a Delta című műsor szent volt nálunk a családban, minden héten meg kellett nézni a sok újdonságot és technikai csodát.
A másik dolog, ami mélyen beleivódott és egész életét meghatározta a későbbiekben, hogy a kisebbségben élt magyar lét mennyi keserű megaláztatást hozott ő és édesanyja számára. Nem voltak könnyű évek ezek sehol sem, dúlt a világháború, fiatal kora miatt nem sorozták be katonának, de egyik házból a másikba kellett költözniük a megélhetésért. Az első tanítói munkahelye is olyan volt, hogy fizetés egyáltalán nem járt hozzá, a tanítványok szülei ha küldtek a tanítónak ebédet, akkor volt enni, ha nem küldtek, nem volt. A falu tartotta el így a tanítóját. Mégis. Ki lehetett bírni, lehetett örömmel és odaadással csinálni, mert magyarul taníthatott. Az az összetartás, csendes ellenszegülés és minden áron való kitartás, amely annyira jellemző az erdélyi magyarokra, Apu életének mindvégig meghatározó fonala lett.
Később már Temesváron is taníthatott, mindig csak pakolták és helyezgették a pedagógusokat, nekik nem sok beleszólásuk volt abba, hogy hová kerülnek.
De egyszer eljött az az idő is, amitől mindig félt: elhelyezték valahová messzire a hegyek között megbúvó, csak románok lakta kis szegletébe az országnak. Nem akart menni. Oda már nem. Nem volt hajlandó románul tanítani Ceausescu országában.
Egy tanítványának az apja segítette aláírásával a Magyarországra való áttelepedésének kérelmét. Sokadjára és hosszú idő után, szinte csodával határos módon és meggyőződésem, hogy olyan emberek segítségével, kiket a Jóisten vezérelt az útjába ezekben a nehéz időkben, végül sikerült. A 60-as évek közepét írták, amikor édesanyjával megérkezett Budapestre.
A Póth Irén utcában vettek házat és most utolsó útjára is onnét kísértük el őt ide, végső nyughelyére. S közben eltelt 50 év. Én azt hiszem, Apu igazi lokálpatrióta volt. Ismert minden régi lakost az utcában és Imrén. Sokuk gyerekét, majd azok gyerekeit is tanította. Két évtizedváltáskor még az imrei lakosság összeírásában is segédkezett. Baráti viszonyban volt sok kerületvezetővel, akikkel meg nem, azokról azt mondta, piszkos gazemberek. Ennél keményebb és csúnyább szó sosem hagyta el az ajkát, pedig mindig határozott véleménye volt a politikáról is. Nem, nem volt mindig elégedett. Sőt. Sokszor mondta: a Ponciusát neki! Mit csinálnak azok ott fenn? Nem volt mindegy! Keményen bírált, ha nem értett egyet, de kivette a maga részét a történésekből a maga kis egyszerű polgári voltában korteskedéssel, kiállással amellett, amit igaznak hitt. Ezt mindig annyira csodáltam benne, hogy a maga csendes módján, de mégis milyen bátor volt! Akkor is kiállt valami mellett, amiben hitt, ha tudta, csak baja származhat belőle. Nem mindig volt népszerű a véleményével.
Itt Imrén először a Szélső utcai iskolában kapott szerződéses tanári állást. Hogy nyaranta is legyen miből élni, gépjármű-vezetést oktatott. Mennyi mulatságos történetet hallottam erről! A fiatalasszonyról, aki 8-szorra sem ment át a vizsgán és akivel a végén kénytelen volt megígértetni, hogy átengedi, ha soha, de soha nem ül egyedül volánhoz, vagy a maffiózóról, aki először meg akarta venni a sikeres vizsgát, aztán majdnem verekedésbe fordult a dolog, amikor nem sikerült. De azt is tőle tanultam meg, hogy mindig füllel vezessek és érzéssel, a kocsi mindig közli velem, ha baj van.
Aztán a Kisfaludy utca sarkán lévő iskolában tanított és amikor megépült és megnyílt a Kapocs. akkor a társiskola tanárai, köztük ő is, átmentek. Egész a nyugdíjaztatása idejéig maradt is a Kapocsban, onnan búcsúzott el. Itt a jelenlévők között is látok még régi kollégáját, de szép lassan elfogynak ennek a generációnak a tagjai.
De ugorjunk vissza még a hatvanas évek közepére. Akkor ismerte meg azt a Vas megyei lányt a Dagályban, aki később az édesanyánk lett. 46 éven át a felesége. Megszülettem én és egy kicsivel később Csaba. Még emlékszem, amikor biciklizni tanított Péterimajor mellékútjain, ahogyan a saját kerékpárján vitt egy vázra szerelt kis gyerekszéken., vagy amikor reggelenként fonta a hosszú hajam, vagy ahogy sétáltunk kézenfogva a Kapocs utcán az iskoláig. A hosszú sakkpartikra is emlékszem és ő tanított matematikára. Fura volt, hogy otthon segíthettem kijavítani a dolgozatokat és a többiek engem kértek meg, hogy beszélném már rá, halasszuk el a következő felmérőt, mert másból is írunk aznap. Emlékszem, amikor megjött a családlátogatásokból és mesélt arról, hogyan élnek gyerekek és családok a közelünkben, amit mi csak nem is sejtettünk, mert a nagy egyformaság és egyenlőség eszméjének rendszerében erről nem is volt szabad tudni. Szociális érzékenységre nevelt és tanár lett belőlem. Pedig nagyon óvott! Azt ne! Belefáradsz majd a végtelen szélmalomharcba, sose látod a végét, nem lesz gyors siker ebben a szakmában. Ha ő maga bele is fáradt, mégis azt mondom egy hosszú és gazdag élet végén, hogy ő nem lehetett más, neki ez volt a küldetése: hogy a jövőt nevelje, okítsa, felkészítse. És ha egyvalakiben is megfogant a mag, már megérte.
A minap nézegettem egy nagyon régi festészeti albumot a szobájában, akkor már csendes volt ott minden, és kihullott egy kis papír az első lap mögül. Elhoztam, itt van. Egy tanítványa írta neki, olyan régen, hogy én még akkor meg sem születtem "......."
Tanított a Steinmetz Gimnázium esti tagozatán, helyettesített a Podhorszkiban, sakk-szakkört tartott és vitte versenyre a gyerekeket. Ma már más viszi ezt a stafétabotot.
Közben felépített egy házat a saját kezével. Szó szerint. A bontott téglával kezdődött, amit a szomszédság velünk együtt segített megtisztítani a régi maltertól, testvéremmel és vele együtt voltunk segédmunkások a kőműves keze alatt, maga épített betonkeverőt és kézikocsit, mert
mindig kevés volt a pénz, s ami aztán olyan jól sikerült, hogy mások is kölcsönkérték, ha építkeztek.
Mindeközben felnőttünk. Becsületességre nevelt és hazaszeretetre. Ő mindig elment az ünnepeken a Belvárosba, a Nemzeti Múzeum elé vagy a nagygyűlésekre. A Magyarok Világszövetségének aktív tagjaként előadásokra is járt. És a Póth Irén utcai házon mindig kint volt a magyar zászló a nemzeti ünnepeken, habár sokan nevették. Nem érdekelte. Ő tudta. Én el kellett menjek az országból egy évtizedre, hogy megtudjam, amit ő mindvégig tudott. Hogy miből lettünk mi összegyúrva.
"Az a (régi) bicikli még megvan, a fáskamrában áll, senki nem ült rajta évek óta már..."
Igen, üres lett a ház, a szoba. A pincében még ott a sok szerszám és vasdarab. Most már ki lehet dobni. Senki nem hozza vissza az éj leple alatt a műhelybe.
Szeretett ide eljárni ebbe a templomba. Voltak itt barátai a nyugdíjasklubból, segített a hangosítást és a világítást megoldani és néha néha már elbóbiskolt a vasárnapi miséken. Egyre lassabb lett. Elnézegette a növényeket, a kedvenc beoltott fáit, sakkozgatott még a nagyobb unokákkal és még megérte az 5. fiú érkeztét.
Tavaly még egyszer utoljára elmentem vele Temesvárra, Aradra, Nagyenyedre, Dévára. Mindenki le akart beszélni erről az útról: apu nem fogja bírni! Miért tudtam mégis hogy meg kell tennem? Nem tudom, de éreztem, hogy egy kicsit hazafelé viszem, elbúcsúzni. Életének kevés kórházi tartózkodásainak egyikén állt az ablaknál, csak nézett kifelé és azt mondta, vigyetek haza, haza szeretnék menni Temesvárra, Imrére. Emberfeletti küzdelemmel talpraállt, a Jóisten olyan társat adott mellé, aki ebben segítette minden áldott nap, és hazajött. Hogy legyen még pár szép nyári hónapja, amikor elüldögélhet a napon a sok sok suba és kardigán melegében és ahol az unokák ricsajoznak körülötte a diófa alatt.
Amikor Isten látta, hogy az út túl hosszú,
a domb túl meredek,
a lélegzés túl nehéz lett,
átölelt és mondta: gyere haza.
Édes jó Istenem! Hálás szívvel mondok köszönetet neked apuért. Vigyázz rá odafent továbbra is, hogy láthassa arcod fényét és ragyogását.
Drága Apu! Köszönet és hála neked minden egyes napért, amit velünk töltöttél. Vigyázz ránk onnan az égből továbbra is, s imádkozz értünk, hogy találkozhassunk majd egykoron újra ott fenn a Mennyországban.
Áprily Lajos versével szeretném megköszönni mindenkinek, aki ma eljött ide, hogy végső búcsút vegyünk édesapámtól, a közelről és messziről jövő családtagoknak, szomszédoknak, ismerősöknek, volt kollégáinak és rengeteg tanítványának. Őrizzenek meg róla egy kedves emléket és azzal térjenek haza. És az időseknek, a még itt lévő kortársaknak továbbítom üzenetét Áprily tolmácsolásában:
Áprily Lajos : Kérés az öregséghez...
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagr
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.
A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.
Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.
Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.
Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a ,,Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.
Leánya: Kati ................................ Pestszentimre, 2014. szeptember 19. ......................................... Vissza a fő oldalra